Ím, minden idők legrövidebb bejegyzése Rinntől: Nagyon Boldog Új Évet kívánok Mindenkinek!

Kívánom, hogy a 2011-es év legyen legalább olyan jó, mint a búcsúzó Óév. Akiknek rosszul sikerült, legyen ezerszer jobb, akiknek jól, azoknak tromfot a jóból. Puszi Nektek!

Jövőre ismét, együtt, ugyanitt!

(Happy New Year for Everybody!)

Amikor kicsi voltam - értsd kisiskolás kicsikislány -, mindig irigyeltem azokat, akik naplót írtak. No, nem azért, mert én is tele akartam írni egy agyonrágott, hiányos lapú füzetet, hanem sokkalta inkább annak okán, hogy ők tudtak miről írni. Nevetséges, nemde? Sárgultam a gondolattól, hogy másnak is van különleges, eleddig ismeretlen mese a fejében, és Ő le tudja írni… Én meg nem…

Szörnyen dühös voltam, amikor a barátnőim behozták a naplóikat, és bár rá volt vezetve óriási betűkkel: Titkos Naplóm, attól függetlenül felolvasták szünetben. Mert ez volt a pláne! Anyu nem tud róla, de én… Az én anyukám se tudott mindenről - legalábbis én ebben a hiszemben éltem, de az osztályfőnököm már akkor is spicli volt -, mégsem írhattam le… Mert egy füzetet se találtam megfelelőnek arra, hogy naagyon Titkos Napló legyen. A muri az egészben, hogy talán hatodikos lehettem, amikor az irodalom füzetembe beleírtam első versemet - kemény négy sor -, rímekről tanultunk valamit, engem meg elkapott szünetben az ihlet. A többiek meg kinevettek. Felhagytam eztán az írással.

Tulajdonképpen csak mutattam… De az elkövetkező években vajmi kevés ember tudott arról, mit firkászok a tankönyveim margójára, vagy a post-it cetlikre. Viszont akkor már volt füzetem… és már nem akartam naplót írni. Sokkalta inkább azért rágtam a ceruzavéget, hogy megfelelő szavakat találjak, amivel leírhatom azt a töménytelen képet, ami a fejemben volt. Első novellámat megmutattam anyunak. Tökéletes csalódás volt benne… Aláhúzta a hibás szavakat, majd annyit felelt: inkább tanuld a tananyagot.

Félreértés ne essék, imádom az anyukámat, ő a legjobb barátnőm… Áldom a létéért az Istent.

Újabb mélypont. Gondoltam, átkozott vagyok… én is, meg az írás is. Frászba az egész hülyeséggel. Jaaj, de akit egyszer megfertőznek a könyvek, meg a könyvek, és még a könyvek is… Ráadásul zsong a feje a rengeteg ötlettől… az nem szabadul.

Írtam hát megint, s végre éreztem magamban elég bátorságot, hogy megjelenjek.  A következő mélypontom a fősuli elején ért el.  Akit barátnak, lelki társnak hittem… nos, finoman fogalmazva, nem volt az. Bár rá kellett volna jönnöm. Tényleg vak vagyok, nem csak fizikailag, agyilag is. Nem baj, én lenni naaagy túlélő, ennek hatására döntöttem. Minőség! Ez kell nekem, azzal nem haladok sehová, ha várom, hogy éltessenek. Tessék szépen a fejemre ütni, hogy ez a rész xar, ez viszont jó, azt az oldalt meg tüntesd el, ha jót akarsz. Jee, egyenesben vagyok!

Másfél éve pedig jött a habos torta, először egy dilkosz-kiszlánytól, aztán egy Mazsi linkről végül pedig hasonlóan elvont eri-kae-től, akiknek végre bármit el merek mondani, sőt, a naagyon Titkos Naplómat is meg merem bármikor mutatni! Mi több, talán hamarosan eljön az ideje, amikor anyu orra alá is oda fogom tolni: tessék szépen elolvasni!

És tulajdonképpen mi is a tanulság mindebből? Tulajdonképpen az, hogy az ember tényleg az idővel válik tapasztaltabbá, “bölcsebbé”. Az idővel tanulható meg, ki az, akiben érdemes bízni, s mi az, amivel életed végéig érdemes foglalkozni. Meg aztán, a Titkos Napló sose árt…